Na nem én fogok erről tanácsokat adni, az tuti! Csupán kivégeztem egy Easton Ellis művet, méghozzá a vízválasztónak is nevezhető Amerikai Psycho előttről, 1987-ből. Azt kell mondanom, nem állt volna rosszul neki ez az irány sem, hiszen miközben lelki ábrázolásban pontosan azt az ürességet boncolgatja, amely a legnyersebben kerül felszínre az említett csúcsműben, addig az Amerikai Psychoban sokak számára indokolatlan és felháborító brutalitás még sehol sincs benne.

A történet egy New Hampshire-i egyetemen játszódik, valamikor 1985-ben, főszereplői pedig a fiatalok, akiket Ellis végig E/1-ben szólaltat meg, az eseményeket több szemszögből bemutatva (itt egy kicsit emlékeztetett egyik kedvenc regényemre, Szilvási Egymás szemébenjére). Ettől lesz hangsúlyos jó néhány apróság, amit egyik részről csak foghíjról érintünk, másik részről azonban kiemelt jelentőségű dolgokat vehetünk félvállról, egy másik szereplőbe bújva. Maga a cselekmény lényegtelen, céltalan, mint egy tét nélküli egyetemi félév, csupán sodródni kell az eseményekkel. Éppen emiatt gyakran fordul elő, hogy egy-egy izgalmas szálat valami tök unalmas követ, és a könyv is épp emiatt hullámzik, ami viszont nekem rossz élmény, hogy a vége pont egy ilyen hullámvölgy alján ér el. Ugyanakkor remek ifjúsági lélekábrázolás, és szerencsére nem abból a negédes, romantikus fajtából, hanem a kőkemény, gyarló valóságon alapulva. Ráadásul bizonyos szempontból egészen újszerű érzelmi problémákkal is megismertet, noha ez a világ azért elég távol van a magyar főiskoláktól - még. Plusz meglepi Easter Egg a könyvben, hogy az egyik főszereplő, Sean, a későbbi sorozatgyilkos Patrick Bateman öccse. Persze a későbbi regényre még nem utal semmi különös, de ez alapján legalább félig érthető, hogy is lett Pat Bateman az, aki.

Még vár rám egy-két Easton Ellis mű, főleg az Amerikai Psycho kvázi-folytatása, a Holdpark, vagy a hasonlóan brutális Glamoráma, de jókedvűen fogok nekiállni az inkább A vonzás szabályaihoz közelálló debütálló mű, a Nullánál is kevesebb című könyvének.

Ami pedig a filmet illeti, 30 percig jutottam a feldolgozással, és később még megkapja az esélyt tőlem, de úgy néz ki, sikerült egy komoly hangvételű műből egy heherészős vígjáték-formát csinálni. Úgy látszik, Fincher kivételével senki nem képes átemelni filmbe egy tökös mű tökösségét átemelni, kiherélten meg nem tudom, minek adják az írók a nevüket hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.