Vasárnap hosszú idő után újra Csík Zenekar koncerten vehettem részt, és már nagyon, nagyon rám fért. Volt idő, mikor havi rendszerességgel volt szerencsém hozzájuk, most meg azt vettem észre, hogy tavaly augusztusban láthattam őket utoljára, akkor is elég messziről. Azóta túl vannak egy csodálatos Lélekképek-albumon és egy szigetes "megakoncerten". Ennek a kettőnek élvezhettem most a gyümölcsét például A széki hobo vagy a Kuglidal formájában, meg persze szokásos klasszikusok is helyet kaptak a kissé kurta, ám annál töményebb előadáson. Persze ezzel jártak nagy hiányzók is, de minden gyönyörű feldolgozást nem lehet bezsúfolni egy másfél órás koncertbe, és hát így is hallhattam Presser Te majd kézenfogsz és hazavetsz című dalát, ami talán az egyik legjobban sikerült feldolgozásuk mind közül, pedig abban még nem nagyon hibáztak. És egyáltalán, valahogy sosem, sehogy sem hibáznak, minden fellépésük annyira természetesen jól működik, annyira mentes minden manírtól, annyira élvezet látni és hallgatni őket, a játékukat, hogy a koncertjeikre járni generációkat és stílusokat összefogóan élvezetes, és ahogy az arcokon végigtekintettem, ezt más is érzi, más is tudja. És ez így van jól, az, hogy a Csík Zenekarra ennyire rátalált a közönség, visszaadja az ember hitét abban, hogy valami a rendjén, jól is működik ebben a magyar zenei világban. Nem kell ajánlgatnom, ezt azt hiszem, mindenki tudja, aki csak egy fellépésükön volt, és még sok fellépésükön lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.