A változásban mindig az a legizgalmasabb, hogy kiszámíthatatlan. Lehet ezt sokként is megélni - én is így szoktam -, de lehet ezt a lehetőségek tárházaként is felfogni. Bizonyos szempontból persze nem minden fordul a feje tetejére, és alakul át gyökerestől, de a lényeg az, hogy lelkileg mindenképp egy izgalmas szakaszban járunk, ahol az apróságok éppúgy nagynak tűnnek, mint amilyen kicsinek jó néhány komoly dolog.

Emlékszem a régi önmagamra. Például a hét évvel ezelőttire. Nem félt semmitől. Mindenbe úgy vágott bele, hogy na mutassuk meg, illetve mit veszíthetünk? Ma pedig... Jesszus, mintha az ellenkezője történt volna. Nincs mit veszítenem, mégis ragaszkodom a múlthoz, mintha nem érné meg, hogy elveszítsem végre. Félek, hogy ha megmutatom magam, az inkább elijeszt másokat, mint hozzám köt. Régen nem így volt, régen nem törődtem másokkal, és megvolt ennek a vonzereje... ma pedig felvettem a 'bocs, hogy élek' szerepet, félek lépni, és kétségbeesetten kapaszkodom mindenbe, ami a régi volt. Pedig, úgy érzem, nem lettem rosszabb, mint régen, sőt. És mégis...

Amikor nekiálltam a posztnak, épp azt sem tudtam, miről írjak, mennyi minden van, amit érdemes lenne talán kiírni magamról. Most, pár sor elteltével meg nem tudom, hogy kéne ezt formába önteni. Hagyom most itt a káoszt, és megpróbálom megfejteni valahogy mielőbb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.