Nem terveztem minden napról írni az olimpia alatt, de eddig ez a mai fenomenális nyitány volt, mármint szurkoló szemmel. Kár, hogy a sok sportág és a zsúfolt közvetítés miatt pont arra nem marad idő, ami a sport lényege: a győztesek ünneplésére, az érzelmek elszabadulására.

Kezdődött a nap Cseh Lacival, aki vagy eltaktikázta magát, vagy iszonyat megszívatta a két, külön futamban induló amerikai, de sikerült kicsúszni a döntőből ( mi több, Phelps is csak a 8-as pályán indul majd), ezáltal egy nagyon várt döntővel - és éremeséllyel lettünk szegényebbek. Természetesen van még lehetőség bizonyítani, sőt biztos vagyok benne, hogy Cseh Laci kettőzött erővel fog úszni a továbbiakban, ráadásul nagyon szimpatikus volt az önkritikus nyilatkozata, valóban nincs mit ragozni ezen, de elég rossz előjelnek tűnt ez már a nap elején.

Miközben az uszodában az előfutamok mentek, azon kaptam magam - és ez az egyik legjobb dolog az olimpiában -, hogy egy általam abszolút nem nézett sportág, a cselgáncs közvetítésén szorongtam, és az az érzelmi hullámvasút, amin Csernoviczki Éva (és vele mi, szurkolók) ma átment, elképesztő volt. Sírni csak a győztesnek szabad, tartja a mondás, de ez a bronzérem felért egy győzelemmel, ráadásul kétszer is eltört ma nála a mécses, a kiesés után úgy tűnt, nagyon összezuhan, és innen felállva megszerezni a bronzérmet, több, mint elismerést és tiszteletet parancsoló teljesítmény, ráadásul nekem mindig jó érzés látni, amikor valaki rácáfol a magyarokra oly' jellemző pechsorozatra, és megmutatja, nem kell magunkba zuhanni. Jó érzés volt, na, elnéztem volna még pár percig azt a végtelen örömöt az arcán, amivel győztesként lejött a tatamiról!

Végül pedig - dehogy végül, van még ma amúgy esemény bőven - egy nem magyar érdekeltség, számomra azonban nagyon kedves sportág adott valami nagyon szépet, az országúti kerékpár. Amiről mindenki úgy tartotta, a pályát a sprinterklasszis Mark Cavendishnek találták ki, a britek csapatát egyszerűen csak Dream Team-nek nevezték, és miközben mindenki csak a lepottyanó morzsákra pályázott, úgy áthúzták a számításokat, mint a szél! Cavendishnek dolgozott a teljes brit csapat (köztük az idei Tour első két helyezettje, Wiggins és Froome), valamint más országokból is besegítettek, ez pedig bennem nagy ellenérzéseket szült, sosem szeretem azokat, akik túl nagy hátszéllel nyernek. Aztán addig taktikáztak a britek, amíg egy népes szökevénycsapat ellépett a mezőnytől, és akkora lendülettel mentek, hogy azt Cancellara bukása sem tudta megtörni, sőt, a végén Vinokurovnak még arra is volt ereje, hogy meglépjen a szökevényektől! 38 évesen, két évnyi tömény szívás után (a tavalyi Tour-on bukás és combcsonttörés, az idein a lába akadt ki a pedálból a hajrában), a végén egy zseniális húzással megnyerte az olimpiát, ezzel zárva egy hosszú és küzdelmes pályafutást, és aranyat szerzett a nem éppen sportnemzet Kazahsztánnak. Az az öröm, a könnyek, ami ott volt a szakasz végén az arcán, az mindent pénzt megért, és bármennyire is kijár egy arany Cavendishnek, nem is kerülhetett volna jobb helyre az az érem. Na ezekért a pillanatokért érdemes igazán nézni az olimpiát, nem csak a sport és a küzdelem miatt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.