Ennek vége. Nem a blognak, csak az élet egy bizonyos szakaszának, és ha belegondolok, milyen arányban voltam életemben kapcsolatban és kapcsolat nélkül, tulajdonképpen most vagyok hazai pályán. Na nem mintha ide mosolyogva, vidáman térnék vissza. De van, hogy jobb döntés ez, pláne, ha az ember megőriz valamit a méltóságából - nem voltak "ajtócsapkodások, félrevert harangok, miegymások", csak a tények, és ahogy ezt két felnőtt ember kezeli. Ha valaki túl van a tankönyvekbe illő legrosszabb forgatókönyveken, pozitívumnak fog fel egy normális szakítást is, bármennyire is rosszul esik ezt átélni, akármilyen helyzetből, mert ilyenkor nincs kényelmes vagy jó helyzet. Csak át kell esni rajta, mert vannak dolgok, amelyeknek meg kell történniük, és olykor a szerepem nem e megtörténésről dönt, csupán kontrollálja az eseményeket, hogy a lehető legkisebb veszteséggel menjen ez végbe. És most, bár sokat veszítettem, úgy érzem, így is a lehető legkevesebbet. Most már koncentrálhatok arra, mit nyerhetek újra.


"Lobog a hús a csontokon,
Széllel szemben a képzelet.
Csak akkor lennék boldogabb,
Ha ránk olvadna a mennyezet,
és tudnám, hogy te is élvezed.

Na gyertek szerelmesek, na rajta, rajta!
Játsszuk el, hogy van pokol!
Nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja,
Rendezte vér és alkohol.

Nem veszekszem veled a szerelem zsoldján,
Én szerettelek - igaz, a magam módján..."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.