Vajon Terry Gilliam sima emberi lény, vagy olyasfajta mutáció, aki tudatmódosító anyagokat tud kiszűrni a levegőből? Hihetetlen képzelete van ennek a fickónak, és bár már eddig sem vallott szégyent vizualitásban a filmjeivel, de le merem fogadni, éveket várt arra, hogy ezt a filmet tökéletesen meg tudja jeleníteni az animációival. Zseniális, ahogy betekintést nyújt Doctor Parnassus révén a saját koponyájába, egészen biztos vagyok benne, hogy a Faust-i metafora mellett saját magáról is mintázta a főhőst.

A sztori sem rossz, bár szerintem pont annyira komoly csak, hogy a filmélményt ne húzza le: Doctor Parnassus többször is alkuszik az ördöggel, a halandóság - és egy nő - elnyeréséért pedig lányát ajánlja fel, majd egy újabb alku keretében próbálja visszanyerni, amikor megjelenik egy még gonoszabb figura - ezt játszotta a készítés közben elhunyt Heath Ledger, nem is rosszul ráadásul. A helyéve lépő színészek pedig olyan jól illeszkednek a szerepbe, hogy Johnny Depp-et konkrétan alig ismertem fel, annyira jól hozta a hasonlóságot kívül-belül.

Viszont amitől nekem nagyon tetszett ez a film, az a misztikus látvány, amit sikerült ábrázolni, meseszerű, és mégis ismerős, valami ilyen álomvilágba akarunk mi is belépni, hogy ugyanolyan vigyorral jöjjünk ki onnan, mint a filmbéli tükör átlépői... főleg ha az utolsó képzeletvilágba kerülnék Lily Cole-lal a csónakba...

Szóval egy jó látványmozi, csak itt a látvány nem eszköz a több mozijegyhez, hanem maga a film lényege, és így máris egy élvezetes esti filmhez jutunk. Jó lett volna moziban nézni, azt kell mondanom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.