"Láttam a szemedben és itt van még mindig,
a nyelvem ingerli, mint az ujjak a szintit,
az emlékek sodornak utcáról utcára,
Itt szárít a nap, mégis mintha bundába'
rónám keresztül, aprócska városom
a remény testvérem, vele vérem átmosom.
Tanárnő kérem, holnap tényleg behozom,
de mi ez a sok üveg, Ferike itt a teraszon?
Még nem voltam tizenöt, mikor jött a szerelem,
még nem vagyok huszonöt, mikor eltemetem...
De lapátom vonszolom, hátha ásni kell,
csak mész-mendegélsz, aztán bárhol bárkivel,
Ilyen az élet, jobb, ha megszokod időben,
mire elkészül a fészek, a madárka kiröppen,
A parkban, a kertben vagy éjszaka a parton
a lelkem zsírpapír, de a szívem is csak karton,
Már nem pattog a laszta lenn a pályán,
ezek emók vagy raszták, én meg csak árván
állok itt szemben, fenn a színpad közepén,
ha volna jel Istenem, esküszöm követném,
de tudom létezel, mert ezerszer láttam,
hogy mindenki megkapja, nem csak páran.
Aki másnak vermet ás, hiába álszent,
és ne számíts senkire, egyedül állsz lent.
Bármit is tettél, bármit is tettem,
tudjuk az igazat itt bent mind a ketten
Ha érkezik a düh, az irigység, a harag,
megmérgez mindent és csak pusztaság marad.
A mennyországot nem vágom, ezért nem várom,
nekem a Balázsék, a csajok és a családom
akikkel, és akikért együtt mindent,
ha a felhőkre nézek, rám senki nem biccent,
de hiszem és tudom, hogy nem csupán atomok,
mint milliónyi kis nap, úgy ti is ragyogtok.
Kecskeméti kiskörút, még itt vagyok veletek,
itt vágom az utcákat, a padokat, a tereket..."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.