No, csak összejöttünk. Régóta ismerem a nevüket, többen ajánlották már, de nagyon tartottam tőle, és egy számukat sem ismertem még cím szintjén se. A progresszív rocknak egy nagyon vékony vonala az, ami meg tud fogni egy magamféle kocahallgatót, és inkább nem akartam csalódni egy agyonajnározott bandában - amelyekhez ugye az ember eleve kritikusabban áll.

Mi kell ahhoz, hogy mégis berántson valami? Nekem nem földöntúli zsenialitás, egyszerűen csak egy apróság, egy csavar, refrén, dallam, ötlet, ami segít abban, hogy beszippantson a banda, a többi magától fog jönni. Az összes bandára, akiket komálok, fel tudom idézni a pillanatot, amikor beléjük zúgtam, akár a Russkaja magyar versszakáról van szó, akár a Muse lábdobjáról a Time is Running Out-ban. Nos, harmadik nekifutásra elkapott a Mars Volta a Goliath című számukkal, hát ez valami iszonyatos zúzda, amit művelnek, a klipjükben pedig szűk utcában zenélnek, és amikor jön egy autó, kénytelenek leállítani a zenét, villámgyorsan lepakolni az útról, majd villámgyorsan vissza, és tolni ezerrel... hát mekkora ötlet!

Következő lépés: az album. Egy jó száma mindenkinek lehet. Nos, a The Bedlam in Goliath tele van ilyenekkel! Erőteljes zúzás, pörgő lábdobok, optimális mértékben beszúrt keleties dallamok, szaxofon, klarinét, hegedű kíséret, és egy piszok jó énekhang, amely néhány húzásával - és a progrockos fordulatok egyértelmű párhuzamával - a Muse-ra emlékeztetett, elsősorban a Black Holes & Revelations dalaira. Emellett van bennük egy bazi nagy adag Led Zeppelin, és egy kis lendület a Rage Against The Machine vagy a Wolfmother legpörgősebb számaiból, és az ő - és a Muse - köpönyegéből bújhatott ki félig-meddig a MGMT is. Remek ajánlólevél!

Az album tökéletes lenyomata a progrock legpozitívabban vett értelmének: hosszú számok (átlag 5-8 percesek) csapongó, de mégis egy irányba haladó dalvezetés, kurva jó gitárszólók, és ehhez még az ének/szöveg sem folyik el a semmibe szükséges rosszként. Már a nyitó dupla szám (Aberinkula/Metatron) is bőven elég volt, hogy tudjam, itt valami rohadt faszával lesz dolgom, és ez a lendület ki is tart a következő számokban, nálam az ötödik Goliath-ban csúcsosodik ki, de egészen az utolsó számig egy percre sem ül le az album, ha lassít, csak azért, hogy fél perc múlva újra fejbe vághasson valami tökös húrszaggatással. A számok slágeresek - bár nyilván sosem lesznek azok ilyen hosszúsággal -, és ahogy Barney mondja: jóóóóól befűtenek!

Az egyetlen negatívum nekem a számok címei, bár ezek aztán tényleg semmit sem számítanak, de hülyén néznek ki a playlistben, ha ránézek. De ez legyen a legkisebb gond, ha sikerül beszippantania a többi albumnak a Mars Volta elvont, mély világába, akkor ezeket is tökéletesnek fogom látni.

Addig bátran lehet próbálkozni, szigorúan nagy hangerővel, és legyen hely a léggitárnak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.