Jártam ma a könyvtárban, ahol mindig szokott az előtérben lenni egy kiállítás. A mostani megkaphatná a "Mélyen belül" címet. Ott állt az egész csarnok tök üresen, sehol semmi a falakon, frissen fehérre mázolt néma üresség, a képeknek hűlt helye sincs. Kopott, nyikorgó parketta megszáradt, latyakos lábnyomokkal egy képzeletbeli ösvényen - mindenki csak egy helyre tapos, de ott hagyja jól kivehető nyomát alaposan. Hátam mögött nagy ablak, de mily' szomorú, csak egy közeli falra néz, nincsenek túl nagy kilátások.

Fent lekapcsolt lámpák, néhány kis ablakon szűrődik be az álmosítóan derengő téli napsütés. A földön pedig szétnyitva, de elfektetve egyetlen nyolcas létra, keresztben fekszik, mutatva, ha rendesen használná valaki, lenne esély közelebb menni a tetőhöz, a fényhez. De így csak egy használhatatlan tárgy, egy mézesmadzag, mégsem nyúl hozzá senki.

Hát valahogy így nézek ki most én is belülről. Van, ami kifordítva sem rózsaszín.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.