Hosszú idő után - szerintem legalább fél év, ha nem több - ma elővettem a gitáromat. Szegény a sarokban porosodik, gondolom amikor lejött a gyártósorról, azt várta, legalább egy koncerten verik szét, ha már sokáig nem használódhat, ehelyett kapott egy képzetlen amatőrt, aki ugyanazt a tizegynéhány számot képes eljátszani rajta újra meg újra, és kábé ünnepnapokon játszik rajta. Viszont legalább most foglalkoztam vele, így kettőnk közül legalább ő nem lehangolt. Ráadásul új dalt próbálgatok, szóval egészen pezseg körülötte az élet. Kár, hogy az ujjaim erről másképp vélekednek...

Valahogy ez a gitár is olyan nekem, hogy amíg nem volt, megvesztem érte, hogy legyen, aztán a kezdeti fellángolás után - meg miután rájöttem, hogy én nem vagyok Matt Bellamy, és nem leszek autodidakta módon a legjobb gitáros evör -, háttérbe szorult nálam, amit tényleg nagyon sajnálok, mert a legállatabb találmány az elektromos áram óta. És azt hittem, legalább hasznát veszem így is:

Hát nem tudom, nekem eddig ez még nem igazán jött be... De majd hosszú hajat meg borostát hagyok, hátha az többet ér. Addig kénytelen vagyok legalább játszani rajta egy keveset.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.